Elvárások szorításában 2. rész: Muszáj megvalósítanunk önmagunkat?

Az önmegvalósítás jó dolog, célt ad, és ha sikeres, akkor boldoggá tesz. Nem vitatom a jelentőségét, de manapság önmegvalósítani nem csupán trendi, de társadalmi elvárás is.

Aki önmegvalósításra törekszik, boldog lesz? Nem biztos. Aki nem követi ezt a trendet, nem lehet boldog? Dehogynem. De a világ azt várja tőlünk, hogy önmegvalósításnak, mi több, életfeladatunknak tekintsük a benne való hasznos létünket.

A nyugati társadalom borzasztóan sikerorientált, eredményeket vár, nem csoda, hogy ennyire előtérbe került ez a téma. Egyrészt felszabadító érzés, hogy a nők tanulhatnak, és bár még mindig küzdeni kell az egyenjogúságért, alapvetően új szerepeket harcoltak ki maguknak, és a férfiaknak is. A nők munkába állásával sokkal nagyon lett a verseny a munkaerőpiacon, és a cégek új értékekkel bővültek. A változások azt is hozták, hogy ma már nagyon ritka a nyugdíjig tartó első munkahely, a dolgozó embereknek pár évenként váltani kell, új kihívásokkal szembenézni. A technológiai fejlődést sokan nem szívesen követik, de aki nem tanul, az lemarad, hiába volt valamikor szakterületének a legjobbja. A mai világ felgyorsult tempójához való alkalmazkodás önmagában is rendkívül stresszes, hiszen valamiből élni kell, és részének lenni a társadalmi körforgásnak. Ezzel párhuzamosan pedig megmagyarázzuk magunknak, hogy mire is ez a nagy hajtás. Persze, önmegvalósítunk. Egymástól függetlenül, megy mindenki a saját feje után.

Az önmegvalósítás sokaknak gyerekkorban kezdődik; amikor a szülőknek határozott elképzelésük van arról, hogy mi legyen a gyerekből, akkor ennek megfelelő óvodába, iskolába, különórákra, edzésekre járatják. Olyan környezet lesz a gyerek számára természetes, ami más gyerekeknek egészen furcsa lenne. A hatások akkor is a szülő által kialakított környezet szerint terelik a gyermeket, ha nem ennyire célzott a végeredmény a szülő szemszögéből. Aki olyan iskolába íratja a gyermeket, ami lehetővé teszi, hogy bármi legyen belőle, az is általában úgy képzeli el a bármit, hogy bármi, ami… (egyetemi végzettséget ad/gyors munkába állást tesz lehetővé/olyan készségeket ad, ami majd a szülőkről való gondoskodásnál jól jön/a külföldi létet előkészíti, stb.). Tehát „bármi” lehet a gyerekből, de azért bizonyos keretek között. Ha elvárások kimondva nincsenek is, elképzelések mindenkinek a fejében vannak, hogy hogyan lehet boldogulni az életben. A szülők példája minden esetben hat, akkor is, ha olyan példa, amit a gyerek szívesen követ, és akkor is, ha azt látja, hogy ez az, amit biztosan nem akar.

A szülők mellett a kortársak példáján is látjuk, hogy világra jövetelünkkel feladatot is kaptunk, napi szinten vannak dolgok, amiket egyszerűen meg „kell” csinálnunk. Aki olyat csinál, amit szeret, és jól érzi magát benne, annak könnyebb úgy tekintenie a hétköznapjaira, hogy éppen önmegvalósít. Aki nem találja a helyét a világban, pedig mások mennyire boldogok, annak először tisztáznia kell magában, hogy tulajdonképpen, mi az pontosan, amire mások boldognak képzelt életéből vágyik. Siker, pénz, család? Vajon önmegvalósítás az, ha valaki egyik napról a másikra él, és megéli a pillanatot, nem tervez, nem tűz ki célokat? Mi az, hogy önmegvalósítás? Aki boldogan él a családjával, az vajon önmegvalósít? Kell egyáltalán definiálni, hogy mi az, és mi nem az?

Ha a világ boldogságtérképét nézzük, akkor Magyarország valahol hátul kullog. Pedig nálunk rengeteg kreatív, sikeres ember van, élen vagyunk sportban, és bár mindig elégedetlenek vagyunk, a világ népességének 80%-ánál jobban élünk. Elégedetlenek vagyunk az oktatással és az egészségüggyel, ami valahol jogos, lehetne jobb is, de ha megnézzük, hogy velünk egyszerre létező emberek más földrészeken általánosan milyen életkörülmények között élnek, akkor igazság szerint sokkal boldogabbnak kellene lennünk náluk. Több milliárd embernek soha nem lesz lehetősége önmegvalósítani, és mégis elégedettebbek tudnak lenni nálunk. Szerintem nem az önmegvalósítás boldogít, de célt ad, van miért felkelnünk. Az önmegvalósítás lehetősége sokunknak megadatik, de jól kell vele élni. Ez nem könnyű, de megéri vállalni a kockázatot. Ha sok energiát fektetünk valamibe, az végső soron soha nem felesleges. Lehet, hogy nem úgy sikerül minden, ahogy elképzeltük, de ha minden úgy lenne, ahogy terveztük, ha előre látnánk az életünket, akkor az egésznek nem lenne semmi értelme. Arra koncentráljunk, ami fontos nekünk, ami érdekel minket, ami feltölt. A feleslegesen magunkra vett terheket pedig tudatosítsuk, és minél előbb rakjuk le. Még ha önmegvalósításunkkal nem is nyerünk Olimpiát, vagy Oscart, önismeretünk gazdagításával sokat könnyíthetünk a mindennapokon. Ha valami felé tartunk, az oda vezető utat is élvezzük, mert ha már odaértünk, kénytelenek leszünk újabb célokat kitűzni magunknak.