Maximalista tévedések
A gondolkodási hibákat nehéz beismerni, főleg, ha az ember maximalista. Megszokott, természetesnek vett dolgainkra érdemes időnként kívülről ránéznünk, és saját érdekünkben változtatni rajtuk.
A maximalisták számára gyakran csak a tökéletesség elfogadható, bármit is jelentsen ez. Sokszor olyan magasra teszik a lécet, hogy eleve kudarcra ítélik magukat. Jó eséllyel annyira nehéz az általuk elképzelt feladat, hogy már a tervezésnél tudni lehet, nem fog sikerülni; vagy ha képességeikhez, tapasztalatukhoz, tudásukhoz, lelkiállapotukhoz mérten reális is a cél, amint valahol hiba csúszik a gépezetbe, akkor inkább feladják, mert nem hajlandók „rosszul” csinálni. Akkor inkább sehogy nem csinálják. Sportolóknál rengeteg példát láthatunk erre. Világversenyeken számtalanszor előfordul, hogy valaki féltávon kiszáll, vagy inkább belép a dobását követően, nehogy a csúfos eredménye egyáltalán felkerüljön a táblára. Természetesen a sportban nagyon picin múlhat a győzelem, hiszen hasonló eredményre sokan képesek, és egy olimpiai bajnok részéről még elfogadhatónak is tartjuk, ha hibázás esetén lenullázza a teljesítményét. De a hétköznapokban általában nem érdemes tönkretennünk a teljes munkánkat azért, mert a saját mércénkkel nézve abban a pillanatban nem tűnik tökéletesnek az eredmény.
A gyerekeknél megfigyelhetjük, hogy sokszor annyira rosszul viselik a kudarcot, hogy ráborítják a szüleikre a társasjátékot, vagy ha nem tartják szépnek a rajzukat, akkor átfirkálják, széttépik az egészet. Ez a viselkedés 5 éveseknél oké, próbálgatják, mire képesek, nincsenek reális elvárásaik magukkal szemben, de ha egy felnőtt csinálja ezt, akkor azért már furcsálljuk. Magunk elől sokkal könnyebb elrejteni a tévedéseinket, mint mások elől, hiszen mások általában látják, hogy reális szemmel nézve, amit csináltunk, az teljesen jó, nem kellene megsemmisíteni.
Ugyanez a helyzet a fogyókúrázók esetében. Sokan betarthatatlan diétákkal próbálnak teljesíthetetlen mértékű fogyást produkálni – amikor eleve rossz a terv, akkor könnyű hamar feladni az egészet. Ha az egyik napot valaki ebédnél „elrontja” egy olyan étellel, amit aznap nem lehetne enni, akkor túláltalánosítva arra a következtetésre juthat, hogy akkor már úgyis mindegy, nem tökéletes a nap, tehát ma már jöhet 3 tábla csoki. Ez kívülről talán viccesen hangzik, de belülről iszonyatos vívódásokon mennek keresztül, akik így gondolkodnak. Utólag persze bűntudattal kell megbirkózni, ráadásul a kudarc emléke legközelebb hamar bevillan, és egyre korábbi fázisban készteti feladásra a fogyókúrázót; „múltkor se bírtam ki, most sem fog sikerülni”. Ördögi kör. Mindez onnan indult, hogy lehetett volna valami a 100% helyett 95%-os, ami szintén nagyon jó eredmény, de a maximalisták számára ez már kudarc.
A maximalisták kényszeresen törekszenek arra, hogy a saját maguk által eleve túl magasra tett lécet lehetőleg mindig átugorják. Ez hatalmas stresszt okoz, így a stressz mértéke jó eséllyel meghaladja a teljesítményt növelő izgatottságot, könnyen átalakul teljesítményt csökkentő szorongássá.
Ha valaki tartósan, megbízhatóan jó teljesítményt nyújt, az a hétköznapokban sokkal hasznosabb lehet, mint a csúcsteljesítmény. Nem kell mindenben 100%-ot nyújtani, a 80% is elég jó. Vannak persze olyan kivételek, ahol a feladatot tökéletesen kell elvégezni, mint például egy agysebész vagy egy légiirányító munkájában, de a legtöbb szerepünkben tökéletes, ha csak elég jók vagyunk.
